Kaptafa és kitüntetés

Vérmérsékletünk szerint fogadtuk a hírt. Voltak, akik megütköztek, mások csak nevetgéltek gúnyosan, ötletekkel rukkoltak elő, ki mindenkinek adnának ők ilyenformán díjakat.
Akármint is, de szó nélkül senki sem hagyta, hogy a kandidátus, a tanácsos, az igazgatóhelyettes, az alelnök és az egyetemi docens mellett állami kitüntetést kapott egy cipészmester is.
Magam részéről semmi különöset nem látok ebben. Tudom, ki ez az ember. Ha személyesen nem is ismerem, de a munkájához volt szerencsém. Egyszer én is vásároltam tőle egy cuki kis szandált, lánykoromban, mikoron egyébre sem volt gondom, mint önnön csinosításomra. Valódi bőrből készült, felsőrészét gondos kezek varrták a talphoz, nem nyomott, nem tört, már a felhúzása pillanatában úgy éreztem, mintha vajban tapicskoltam volna. Az persze más kérdés, hogy a Budapest belvárosában megbúvó boltban egy vagyont kértek érte, kétheti munkám bére bánta esztelen költekezésemet, de megérte. Kolléganőim sóváran csodálták, levetették velem, maguk is belebújtak, tettek néhány ringó lépést az irodában, az üvegajtó tükrében nézegették, nekik vajon jól áll-e. Elismerő pillantásaikat begyűjtve magukra hagytam őket, új babérokra vágyván bemutatót tartottam a szomszéd szobában is, s midőn visszatértem, még elkaptam utolsó mondatukat: "félkegyelmű ez, ha ennyit ad egy szandálért".

S lám, húsz év után engem igazolt az élet. Vass László államilag kitüntetett cipész. Végre megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét ez a jóravaló, csirizszagú műhelyében becsületet szerzett derék ember. Aki nem hagyja ott a kaptafáját holmi állami hivatalért, nem rúgja fel háromlábú susztersámliját vacak államtitkári székekért, a Malév igazgatótanácsi posztjáért sem ácsingózik (holott bizonyára az ő apukája is látott már repülőt), nincsenek nagyra törő vágyai, pedig a tűz közelében melegszik.
Ő készíti ugyanis Orbán Viktor miniszterelnök cipőit.